Kritika #6 - Feljegyzések

Hosszú idő után meg is érkeztem az első kritikámmal, Naomi L. Price Feljegyzések című blogjáról. A szemfülesek bizonyára észrevették, hogy a táblázatban az ő neve mellett kihúzás szerepelt, ugyanis mikor megnyitottam a linket, azt írta ki, hogy nem létezik ilyen blog. Merő véletlenségből jöttem rá végül egy Facebookos hirdetésből, hogy valójában nem szűnt meg, csak más címre költözött. A legviccesebb az egészben, hogy Naomi történetét csupán kedvtelésből olvastam el, nem pedig azért, mert kritikát kért (mert erre csak akkor jöttem rá, mikor már befejeztem a Nyári bejegyzéseket). Éppen ezért – mivel olvasó szemmel tekintettem a történetre, nem pedig kritikusként –, előfordulhat, hogy a szokottnál kedvesebb leszek (értsd úgy: nem kötök bele mindenbe), bár szerintem amúgy sem leltem volna nagy hibákat benne, mert egy remek történettel volt dolgom. Vagyis, történetekkel, mert ugye kettő is van a blogon.

Először a Nyári bejegyzésekről ejtenék néhány szót:

A történet ugyebár egy gimnáziumot éppen hogy befejezett lányról, Ashtonról szól, aki blogbejegyzések formájában osztja meg velünk izgalmas nyarának élményeit. Az elején kicsit furcsának találtam ezt a blog a blogban megoldást, de néhány fejezettel később más sikerült megszoknom, sőt, meg is tetszett, hiszen mégiscsak egy különlegesség azokhoz képest, akik csak szimplán megírják az egész történetet E/1-ben. De ha már erről a felépítésről beszélünk, megjegyezném, hogy míg az elején igen szembetűnő volt ez, a végére valahogy elveszítette jelentőségét. Hiszen ha valaki blogot ír, az igyekszik állandóan tartani a kapcsolatot az olvasóival nem csak úgy, hogy leírja, mi van vele, hanem visszakérdez, közvetlenül szól hozzájuk, tehát próbálja őket bevonni a blog életébe. Ez az elején még egész jól sikerült, de idővel egyre inkább Szöszire irányult a figyelem, az olvasók pedig egész egyszerűen eltűntek. Ez persze nem nagy probléma, hiszen amúgy is ő volt a lényeg, mindenkit a történet érdekelt, nem pedig a mellékes apróságok, de én annak a híve vagyok, hogy ha valaki már az elején belevisz egy kis pluszt, amellett próbáljon végig kitartani.

Maga a történet már az elején megfogott, és tudtam, hogy na, én ezt biztos nagyon hamar be is fogom fejezni. Valóban így is történt, két nap alatt végigrágtam magam az összes fejezeten (csak azért tartott eddig, mert este kezdtem el), és mikor befejeztem, rögtön hiányérzetem támadt, amiért már vége. Ezt semmiképp ne értsd hibának, ugyanis a történet úgy kerek, ahogy van, remek befejezést találtál ki neki (később majd erre is kitérek), de szerintem mindenki ismeri azt, amikor egy kitalált világ annyira tetszik, hogy mikor véget ér a könyv/film/sorozat, akkor sem tudsz egy ideig megszabadulni tőle, gondolatban még mindig benne jársz, továbbképzeled a szereplők életét, aztán azt kívánod, bár ki tudnád törölni az emlékeid közül az egészet, hogy aztán újra ismeretlenként tudd végigolvasni. Na, én így jártam a tiéddel J

Alapvetően egy romantikus történet nem sok újat tud mondani. Találkozik két ember, összejönnek, aztán vagy boldogan élnek, vagy elválnak az útjaik, és sosem találkoznak többet. Általában könnyen kitalálható a hangvételből, hogy melyik variáció fog bekövetkezni, de nálad nem voltam benne teljesen biztos. Nem kellett sok idő, hogy Szöszi és David egymásra találjon, de az a leges-legvégéig nyitott maradt, hogy vajon több lesz-e köztük egy nyári kalandnál? A sokat olvasott énem azt súgta, hogy persze, a végén biztos, hogy össze fognak jönni. Valamiért nagyon megragadt bennem az a jelenet, mikor ellopták Halim öö… vízibiciklijét? Hiába gondolkodom, csak nem akar eszembe jutni, mi volt az, de biztos tudod, mire gondolok :D Na szóval, ott Ashton rákérdezett Davidnél, hogy melyik egyetemre fog menni, és miután a kérdésre nem kaptunk választ, én egész végig arra számítottam, hogy vége lesz a nyárnak, elválnak egymástól úgy, hogy talán soha többet nem találkoznak, aztán puff… egyszer csak összefutnak a suliban. Utólag már nem értem, miért voltam ebben annyira biztos, de kellemes meglepetésként ért, hogy végül nem ez lett a vége.

A hangulat (néhány jelenettől eltekintve) könnyed volt, szinte játékos, ami szerintem tökéletesen illett egy nyári romantikus történethez. Azt kaptam, amit az elején vártam, nem csaptad be az olvasót hirtelen stílus- vagy témaváltással, ami oly’ gyakori mostanában. Nagyon tetszettek a vicces jelenetek a két főszereplő között, főleg az elején. Imádtam, amikor ok nélkül marták egymást, és a legkülönfélébb módokon próbáltak keresztbe tenni a másiknak, de a legjobb, hogy az egész sosem ment át egy bizonyos határon, szándékosan bántani a másikat sosem akarták, még amikor a legrosszabb viszonyban voltak, akkor sem. Örültem, hogy megmaradtál a realitásnál, ahogy annak is, hogy nem húztad a szükségesnél tovább, hogy végül összejöjjenek.

De ha már a kezdeti ellenszenvükről van szó, egy dolgot megjegyeznék: a legelején furcsálltam, amiért Ashton annyira nem kedvelte Davidet. Először azt feltételeztem, hogy már korábbról ismerik egymást, mert rögtön mikor rányitott a szobában öltözködő fiúra, csupa rossz dologgal illette őt. Ezt nem tartottam megindokoltnak, hiszen arról nem David tehetett, hogy egy szobába osztották őket. Hogyha mindezt megelőzte volna legalább egy veszekedés, már reálisabbnak tartottam volna, de így egy rövid időre fennakadtam rajta.

Tetszett a helyszínválasztásod, nem emlékszem, hogy valaha olvastam-e olyan történetet, ami Törökországban játszódik. Mindenesetre, egyedi volt. Mikor először megemlítetted, vártam, hogy na, most majd sok újdonságot megtudok az országról (amiről egyébként nem sok fogalmam van az általános dolgokon kívül), de ebben sajnos csalódnom kellett. Te nem egy sajátos kultúrával rendelkező országot mutattál be, csupán egy turistaparadicsomot szórakozóhelyekkel, bazárokkal és helyes fiúkkal. Egy egyszerű nyaralóhelyet, ami bárhol máshol lehetett volna, ahol van szálloda és tenger. Ezt könnyen fel lehetett volna dobni helyi szokásokkal (pl. utcai fesztiválok, rendezvények), ételekkel, stb. Tehát ezzel is úgy voltam, mint sok minden mással kapcsolatban a történetedben: jó volt, az átlagnál messze többet adtál, de még ennél is lehetett volna jobb, ha részletesen kidolgozol néhány apróságot.

Egyébként amennyire az országot nem sikerült bemutatnod, úgy a szállodát annál inkább. Olyan volt ez, mint egy elzárt kis világ, ahova bárki szívesen tartozna: a programok, a csapatépítő tréningek és hasonlók mind emelték a szálloda iránti szimpátiát – az egész olyannak tűnt, mint egy jó buli. (Sajnos én ilyen nyári munkát még nem találtam, pedig hidd el, kerestem.)

A helyszínhez kapcsolódóan még egyetlen dolgot szeretnék megemlíteni, ami bizonyára csak elírás volt. A főszereplők ugye angolok/amerikaiak (a nevekből ítélve), a történet Törökországban játszódik, akkor a 20. bejegyzésben mégis miért forint szerepel fizetőeszközként? („Persze az én szüleim is jól keresnek, de azért nem lennének képesek csak úgy kicsengetni egy több millió forintos ház vételárát.”)

A szereplők szerethetőek voltak és valóságosak, a főszereplők esetén nem éreztem azt, mint sok már blognál, hogy inkább dróton rángatott bábuk, mint valós, létező személyek. David tipikus macsó, aki nem csak hogy jóképű, de tökéletesen tisztában is van ezzel. Emlékszem, volt egy rész, amikor Szöszi azon gondolkodott, milyen is pontosan a fiú – ez valahogy sokkal valóságosabbá tette az egészet. Tetszett, hogy a rengeteg jó tulajdonsága mellett voltak hibái is, amik főleg a végén derültek ki, amikor a barátai is megjelentek. Ashton szintén bonyolult személyiséggé fejlődött a végére: a történet elején egy átlagos, nem túl különleges lánynak gondoltam, aki alapvetően nem sok ember figyelmét kelti fel, de kiderült, hogy hatalmasat tévedtem. Sok fiú felfigyelt rá, és alapesetben csak a szememet forgattam volna, hogy na tessék, még egy főszereplő, akit mindenki akar, de nála valahogy ez is érthető volt: hogy a török fiúk szeretik a szőkéket és hogy Oliver szereti David barátnőit. A többi karakter ellenben nem került olyan részletesen kidolgozásra, többnek a nevét sem tudtam megjegyezni. De szerintem ez nem probléma, mert ha többet foglalkoztál volna velük, az csak elvonta volna a figyelmet a két főszereplőről. Szerepelni szerepeltek eleget, a lényeges dolgokat tudtuk róluk, és ez éppen elég volt. Ez egyébként, így visszatérve Davidre és Szöszire, kicsit furcsa, hogy a legalapvetőbb dolgokat csak a legvégén (vagy akkor sem) tudtuk meg róluk. Például, nem tudtunk meg semmit a családjukról, arról, hogy mit szeretnének tanulni (igaz, erre a legvégén választ kaptunk), hol laknak, stb.

A fejezetek hosszúak voltak, de kellően tartalmasak, így ez sosem okozott problémát, egyszer sem éreztem azt, hogy „jaj, csak legyen már vége”, sőt! Tekintve, hogy két nap alatt olvastam el az egészet, nem győztem a következőre kattintani, és olvasni tovább. És ahogy láttam, rövid időközönként hoztad őket, így még csak azt sem mondhatom, hogy a hosszú fejezetek az idő kárára mentek. Tökéletes! Külön dicsérendő, hogy bár fejezetcímek nem voltak, mindegyiknek külön témája volt, nem csak véletlenszerűen szakítottad meg őket, hanem külön-külön is majdhogynem kerek egészet alkottak.

A címmel kapcsolatban kicsit bajban vagyok. A főcím ugyebár Feljegyzések, ez szerepel a fejlécen. A Nyár menüpontban viszont már Nyári bejegyzések szerepel, míg a télinél Téli bejegyzések. Jobb oldalt a modulsávban a trailer Winter Notes címet kapott. Oké, hogy nagyjából ugyanazt jelenti mindegyik, és egyértelmű is, hogy mi micsoda, szerintem jobb lenne egységesen: vagy minden magyarul, vagy minden angolul és vagy minden bejegyzések, vagy minden feljegyzések. (Na, ezt most elég értelmetlenül fogalmaztam meg, azért remélem, érted, hogy mire célzok.)

A befejezés teljesen kiszámíthatatlan volt. Komolyan, mindenre számítottam, csak erre nem, és ezt jó értelemben mondom. Sikerült egy köztes megoldást találnod az émelyítően boldog (utolsó napokban szerelmet vallanak egymásnak, és mindenki boldog), és a tragikus (összevesznek és sosem találkoznak többé) között. Szerintem Ashton jól döntött, mikor elment, és külön örültem, hogy bár végül nem érte el a célját, David utánament. Felhasználtál egy sokat ismételt sablont, ezzel „becsapva” az olvasókat, hogy aztán teljesen más irányba vidd el a történetet. Gratulálok hozzá ;)

Az utolsó bejegyzés után még található egy extra fejezet is David szemszögéből. Ezt meglátva először csak húztam a számat, mert manapság nagyon elterjedtek az ifjúsági könyvek között, hogy ugyanazt a történetet megírták még egyszer, a másik főszereplő szemszögéből. Én ennek sosem láttam értelmét, mert oké, hogy egy másik nézőpontból is megérthetjük a történetet, de a fő cselekmény ugyanaz marad, így nem sok meglepetést okozhat. Na, de szerencsére nálad nem ez volt a helyzet, csak az eleje „lógott bele” az utolsó fejezetbe, így az időpontválasztás szerintem pont tökéletes volt. Külön tetszett, hogy sikerült tényleg egy másik szemszögből írnod, a nevek feltüntetése nélkül is lehetett tudni, hogy itt bizony nem Ashton beszél. Bár bevallom őszintén, nekem kicsit illúzióromboló volt néhány helyen David szemszögéből olvasni. Elképzeltem őt, a gondolkodásmódját valahogy, és egy kicsit mást kaptam, mint amit elvártam tőle, de hogy pontosan mit, azt nem tudnám megmagyarázni. Különös tekintettel a két főszereplő újbóli találkozása volt az, amit kicsit máshogy képzeltem el – arra számítottam, hogy David szándékosan kereste fel Ashtont, nem pedig csak véletlenül futottak össze újból. Ezzel nekem az jött le, hogy ha akkor nem találkoznak, akkor soha nem is jöttek volna össze, ehhez meg nem fér hozzá az, hogy annyira szeretik egymást, mint ahogy azt állítják.

A Téli bejegyzéseket nagy kíváncsisággal kezdtem el olvasni, ezúttal több fogalmam volt róla, hogy mit várhatok, mivel egy trailer is készült belőle, valamint egy idézet is a modulok közt. Ez a történet sok szempontból hasonlított az előzőre, de volt, amiben jobb, és más, amiben gyengébb.

Az eleje valamiért annyira nem fogott meg. Nem értettem, hogy miért, mert maga az alapötlet jó volt, sok érdekes jelenetet kaptunk, plusz ezúttal nem csak egy, hanem kettő jóképű, pimasz rosszfiút is. És azt hiszem, pont ez volt az, ami eleinte kicsit összezavart. De erről majd a szereplőkknél beszélek részletesebben.

Azon már az elején sikerült megakadnom egy kicsit, hogy három gimnazista albérletben lakik. Bár tudtommal 18 éves kor alatt szülői engedéllyel lehetséges, és a későbbiekben arra is magyarázatot kapunk, hogy nem csak úgy poénból költöztek albérletbe, hanem mert messze laknak, és nem volt hely a kollégiumban. Ettől függetlenül én nehezen tudom elhinni, hogy létezik olyan szülő, aki engedi a 14-15 éves gyerekének, hogy egyedül éljen, mindenféle felnőtt felügyelet nélkül. Tény, hogy a szereplők a jelenben már 18 évesek, ahol ez azért már reálisabb, valamelyik részben emlékszem, megemlítetted, hogy már kilencedik óta laknak együtt. Egyébként, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy elég kicsi a valóságalapja, remek gondolat, és sok izgalmas szituációt lehet kihozni belőle (amit te meg is tettél).

A nyári bejegyzéseknél hiányoltam, hogy semmit sem tudunk meg a főszereplők hátteréről, és tetszett, hogy itt ezen változtattál, és ha nem is túl sokat, de néhány dolgot azért megtudtunk a családtagokról, valamint a szereplők múltjáról. Így sokkal valóságosabbnak tűnnek, könnyebb őket megismerni.

A főszereplő lány, Hanna eléggé ellentmondásos személyiség. Sokáig teljesen semleges volt nekem, amolyan éli az életét, nem sok vizet zavar, van egy menő haverja meg albérletben lakik. Aztán ahogy kezdtek alakulni a dolgok először Theóval, majd Szabival, egyre lejjebb csúszott a szememben, egyre kevésbé volt számomra szimpatikus. Tulajdonképpen az nem tetszett benne, ahogy az emberekkel bánik. Őt mindenki szereti, kedvesen bánik vele, és két srác is odáig van érte, erre ahelyett, hogy választana közülük, sokáig inkább mindkettő figyelmét élvezi. Az elején azt gondoltam, hogy Theóval fog összejönni, és már húztam is a számat, hogy na tessék, egy újabb történet, ahol a legjobb barát lesz a síró harmadik. Kellemes meglepetésként ért, hogy végül nem így történt, bár az tény, hogy pont emiatt utáltam meg egyre jobban Hannát. Theóért nagyjából addig rajongott, amíg össze nem jöttek (vagyis amíg Szabi el nem kezdett érdeklődni iránta), onnantól fogva csak egy pótlék volt számára, valaki kényelmes, akit bármikor elővehet, amikor épp nincs a kéznél jobb.

Theót pont emiatt sokáig nem kedveltem. Egy rossz Szabi-utánzatnak tűnt, bár van egy olyan érzésem, hogy pont ez volt a célod vele. Szánalmasnak tartottam, sajnáltam, amiért nem veszi észre, hogy a lány, akivel van, egy fikarcnyit sem érdeklődik iránta. Tulajdonképpen csak az utolsó (eddigi) fejezetben, a fogadás miatt kezdtem el őt kedvelni, mert ezzel bebizonyította, hogy mégsem annyira buta, mint amilyennek elsőre tűnik. Ekkor jöttem rá, hogy nem ő az üres, és semmilyen (vagyis amilyennek Szabi is leírta korábban), hanem Hanna, akinek a szemszögén keresztül megismerhettük, nem vette a fáradságot, hogy rendesen megismerje őt, így a jó tulajdonságait sem vette észre (azon kívül, hogy jól néz ki).

Szabi az a karakter, aki miatt először elkezdett érdekelni a történet. Onnantól fogva, hogy érdeklődést kezdett mutatni Hanna iránt, valahogy minden átfordult, és rájöttem, hogy ő mégsem fog megelégedni egy sablonos legjobb barát szereppel. Nem kezdem el sorolni a tulajdonságait, te már rengetegszer megtetted Hanna szemszögéből, és Theóval ellentétben őt szerintem viszonylag reálisan látta – azzal az egy, hatalmas kivétellel, hogy sosem bízott benne eléggé. Azt hiszem, Hanna végig alábecsülte a legjobb barátját, és emiatt meg sem érdemli őt igazán. (Ennek ellenére szurkolok nekik, hogy összejöjjenek).

A többi szereplőről nem sokat tudunk, talán még Vivi az, aki sokszor szerepel, de ő nem sikerült olyan kidolgozottra, mint a többiek. Inkább csak jelzőket tudnék felsorolni róla, egy teljes személyiséget nem. De őt kivéve a főszereplők szerintem jól sikerültek, bár az előbb több negatívumot is felsoroltam, azok mind inkább magukra a karakterekre vonatkoztak, nem pedig a karakterábrázolásodra. Tetszik, hogy a jó tulajdonságok mellett rengeteg rossz is szerepel, hogy nem mindig cselekednek helyesen. Hiszen a való életben is így van, gyakran nem azt tesszük, amit kellene, és erre csak akkor jövünk rá, amikor már késő.

A téli bejegyzésekben tetszett még, hogy magyar környezetben játszódik. Eleinte kicsit szokatlan volt a magyar neveket és helységeket olvasni, de idővel hozzászoktam, és kifejezetten jó volt egy-egy ismerős névvel találkozni. (Bár azon nagyot néztem, mikor az egyik mellékszereplőd teljes neve egyezett egy ismerősömével.)

Összességében tehát mindkét történet jól kidolgozott és szórakoztató volt, tipikusan olyanok, amiket egy fárasztó nap után bátran ajánlok mindenkinek esti olvasmánynak, ha fel akarnak vidulni egy kicsit.

Végezetül a blogról szólnék néhány szót. A designt, mivel nem te készítetted, nem véleményezném, csupán a modulokat. Jobb oldalt fent találunk egy rövid részletet a téli bejegyzésekből, de összesen ennyi, amiből tájékozódhatunk arról, hogy miről fogunk olvasni. Szerintem ez egy kicsit kevés, tekintve, hogy a design sem ad semmi támpontot. Már többször találkoztam a blogoddal, de csak sokadik alkalommal jutottam el odáig, hogy olvasni is kezdjem. Valószínűleg, hogyha mindkét történetről olvashattam volna egy rövid ismertetőt (nem részletet, hanem egy összefoglalót, hogy miről is fog szólni), akkor már elsőre is nekikezdtem volna.

Sok blogon szokott szereplők oldal lenni, ez nálad nincs. Nem olyan nagy probléma, mert nincs olyan sok szereplőd, hogy ne lehessen őket megjegyezni, azért én szívesen olvastam volna róluk néhány sort, vagy néztem volna meg esetleg egy képet róluk, hogy képzeled őket.

Na, így a végére egész hosszú lett a kritikám, remélem, nem untattalak a soraimmal, de úgy éreztem, hogy közel két teljes történethez minimum ennyi vélemény jár. A blogodhoz pedig gratulálok, mert remek történeteket írsz, és biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben is követni foglak majd.