2015. 06. 17.

Kritika #2: Az álarc mögött

Mikor elkezdtem olvasni a történetedet, tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom a kritikaírással – éppen ezért tartott ennyi ideig, hogy megírjam. Az az elvem, hogy egy olyan kritikának van a legnagyobb haszna, ami építő tanácsokat fogalmaz meg, a te történeted azonban olyan jó, hogy nehéz volt bármi használhatót kieszelnem. Emellett egy másik elvem, a tárgyilagosság is csorbult: hiába próbáltam írói szemmel olvasni, egyre csak azt vettem észre, hogy nem azért folytatom, mert kritikát kell írnom róla, hanem mert valóban érdekel. Ezért a véleményem a szokásosnál szubjektívebb lesz, kérlek, nézd el nekem.
Mivel már húsz fejezetet is feltöltöttél, és nem akartam félmunkát végezve elhatározni magam amellett, hogy csak az első 5-10-ről írok, az olvasással párhuzamosan véleményeztem egy-egy részletet, de ez gondolom a későbbiekben is fel fog tűnni. De most akkor jöjjön a kritika!



Helyesírás:
Már a prológus olvasása közben tudtam, hogy nem kell majd hosszú sorokat koptatnom a hibáid felsorolásával, elemzésével és magyarázatával. Pontosan tudod, hogy kell helyesen írni nem csak papíron, de gépen is: a szóközök a helyükön vannak, és ami ritkább, tudod, hogy kell párbeszédeket írni. Éppen ezért ezen a téren egyáltalán nem szorulsz tanácsra, nem is írok többet róla, csupán megdicsérlek, mert látszik, hogy sosem egy összecsapott munkát adsz ki a kezeid közül, hanem mielőtt feltöltöd a fejezeteket, alaposan átnézed őket.

Fogalmazás:
Itt is hasonló a véleményem, mint a helyesírásnál. Pont megfelelő mennyiségben használsz cselekményismertetést, párbeszédeket, belső gondolatokat és leírásokat. Ez egy roppant nehéz egyensúly, amit neked eddig sikerült fenntartanod – és bízom benne, hogy a későbbiekben is. Amit írsz, tökéletesen érthető, megfelelő ütemben haladsz, nem húzol el túlságosan részeket, de nem is ugrasz át semmit, ami másoknál még gyakori hiba szokott lenni. Egyetlen dolog zavart néha, hogy előfordult, hogy mikor egy új szereplő csatlakozott a jelenethez, nem írtad oda, hogy kicsoda, és csak pár bekezdéssel később tudtam kikövetkeztetni.

Első benyomások:
Általában külön szoktam véleményezni a fejezeteket, de mivel nálad már húsz is megjelent, ha nem gond, inkább csak az elsőről írok teljes körű véleményt, míg a többiről csak különböző szempontok alapján ejtek szót. Természetesen, amennyiben ezt kevesled, szívesen írok később a többiről is.
Tehát, az előszóról. Véleményem szerint nehéz jó prológust írni. Még régebben voltam egy írókurzuson, ahol úgy fogalmazták meg, hogy éppen elég nehéz egyszer jól elkezdeni egy történetet, nemhogy kétszer. Manapság mégis nagyon felkapottá vált, és sokan csak emiatt a divat miatt döntenek mellette. Kellemesen csalódtam, mikor a tiédet olvastam. A jövő egy lényeges pontját vetítetted előre, ráadásul úgy, hogy pont eleget árultál el ahhoz, hogy érthető legyen, mégis hagytál annyi titkot, hogy felkeltse az olvasók figyelmét.
1. fejezet: az előbb említettem, hogy nehéz kétszer jól elkezdeni a történetet, és a megállapításom itt igazzá is vált. Az előszó felülmúlta az első fejezetet azáltal, hogy egy gyakran használt képpel indítottál. Megszámolni sem tudom, hány diáksztorit olvastam már, ami azzal kezdődött, hogy a főszereplő lány (vagy nagyritkán fiú) felébred, készülődik, suliba megy. Szerintem nagyjából mindenkinek ez a kezdet jut először eszébe, csak aztán egy részük elveti az ötletet, és valahogy máshogy indít, míg mások – például te is – megmarad az eredeti tervnél. A kezdet tehát sablonos, viszont pozitívum, hogy szépen fogalmaztad meg, és már egy bekezdés alatt sikerült érzékeltetned az olvasókkal a nyűgös-fáradt-elegemvanasuliból hangulatot, ami a legtöbb tinit tökéletesen jellemzi.
A rövid anya-lánya jelenet alatt hasonló érzésem volt. Nekem valahogy kicsit irreálisnak tűnik egy ilyen anyuka, akinek csak a divat meg a vásárlás számít. Bár az amerikai filmekben nem egyszer találkoztam hasonlóval, a való életben sosem.
Ezután következett az Angellel való találkozás, ami nagyjából annyiból állt, hogy a lány megjelent, és hirtelen mindent megtudtunk róla. Bár a karakterbemutatással nem volt semmi probléma, szerintem jobb megoldás fokozatosan adagolni az információkat a szereplőkről, és nem csupán leírás formájában, hanem jelenetekben: ne írd a történetet, hanem mutasd.
Alex bemutatása már jobban tetszett, mert azt jobban beleszőtted a történetbe azáltal, hogy utána a két lány róla kezdett el beszélni. Szintén pozitívum, hogy szubjektív véleményt alkottál róla a főszereplő lány szemszögéből, és a kontrasztot is jól felállítottad a többi lány és közte. Emellett meglepő is volt, hiszen az előszóban a két szereplő még igencsak jó viszonyban volt egymással, nem gondoltam volna, hogy valaha utálták egymást. A fejezet végén azonban ez is nyilvánvalóvá vált, és körvonalazódott bennem a történet folytatása: Alex és Veronica összebarátkoznak/összejönnek, miközben a lány egy interjút akar kiszedni a fiúból, közben egy egész könyvet ír róla, aki ezt mikor megtudja, megharagszik. Az első fejezet alapján azt mondom, hogy az alapötlet jó, a megvalósítás is, viszont egyelőre kiszámíthatónak tűnik, és remélem, hogy lesznek benne nem várt csavarok, ami alapján nem úgy fog történni minden, ahogy megsejtettem.

Fordulatok:
Az első benyomásnál írtam, hogy előre megfogalmazódott bennem a folytatás, és remélem, hogy ettől el fogsz térni. Nem kellett csalódnom, valóban semmi sem úgy történt, ahogy arra számítottam, rengeteg fordulattal álltál elő, ráadásul mindig pont akkor, amikor nem számítottam rá.

Szereplők:
Veronica egy érdekes személyiség. A prológus alapján azt gondoltam, hogy egy tipikus szürke kisegér + népszerű srác történettel fogsz előállni, de ahogy haladtam a fejezetekkel, rájöttem, hogy a lány minden, csak nem láthatatlan és átlagos. Sőt, meglehetősen bonyolult a személyisége, és néha kifejezetten idegesítő (a történet szempontjából ezt nem negatívumként mondom, hiszen ezzel is egyediséget mutattál a tökéletes mindenkiszereti-féle karakterek mellett). Tehát, vegyük sorba, hogy mikor téptem a hajamat a viselkedése miatt:
   1. mikor bunkó volt Alexszel. Az elején még el-elhittem, hogy a fiú tényleg olyan borzalmas, mint amilyennek Nica lefesti, de amikor az interjúját olvastam, ez végképp megdőlt. Sőt, ebben a részben halvány jelét is felfedeztem annak, hogy a lány is észreveszi, tévedett a fiúval kapcsolatban – később azonban mégis visszatér a gyűlölködéshez. Idővel eljut egy olyan szintre, hogy már nem Alexet látom a bunkónak, hanem őt magát. Hiszen azt még talán meg tudja indokolni, hogy őt miért utálja, de például mikor Kyle-t elutasítja, semmi indoka nincs a faragatlan viselkedésére. Mindezzel arra akarok kilyukadni, hogy szerintem miközben könnyelműen lebunkóz másokat, inkább a saját viselkedését kellene moderálnia. (Tökjó. Most épp ahelyett, hogy neked adnék tanácsot a történeted írásával kapcsolatban, egy képzeletbeli szereplő kap viselkedési útmutatót. Sebaj.) 
   2. mikor elhagyta a füzetét. Értem én, hogy nagyon fontos neki, de ahogy problémázott miatta, egy kicsit túlzásnak éreztem, és most, hogy belegondolok, nem ez volt az egyetlen ilyen jelenet. Gondolom, ez is hozzátartozik a személyiségéhez, hogy mindent túlreagál, túlkombinál.
De hogy ne csak negatívumot jegyezzek meg róla, az elején (azt hiszem, a második fejezetben lehetett) nagyon tetszett, mikor „üldözte” Alexet, és nem hagyta magát lerázni, valamint az is, mikor elkezdett bábozni a gyerekeknek. Mikor Alex visszaadta a füzetét, hosszú hisztirohamra számítottam, amiért nem adta vissza rögtön, és még bele is olvasott. Pozitívan csalódtam, hogy nem így történt. Mikor pedig később elsírta magát, az első gondolatom az volt, hogy végre valami emberi gyengeség – még ha nem is értem az okát pontosan.
Összességében tehát tetszik, hogy nem egy tökéletes főszereplőd van, és ezt a kilencedik fejezetben te is kijelentetted. Imádtam azt a jelenetet, mikor Alex beolvasott Nicának, és bebizonyította neki, hogy saját magát utálja igazából, nem pedig őt. Ettől a pillanattól kezdve kezdtem máshogy szemlélni a lányt, és egyre szimpatikusabbá vált számomra, ahogy megnyílt mások előtt. Tetszett a tapasztalatlansága a fiúk terén, ahogy kezdte egyre jobban megszokni Kyle-t (annak ellenére, és szerintem Alex mellett a helye), Angelt is egyre közelebb engedte magához, és úgy összességében nem volt már olyan elutasító.
Alex: bár Nica szemszögén keresztül egy arrogáns bunkót mutattál be az első fejezetekben, nekem mégis rögtön szimpatikussá vált. (Imádom az arrogáns bunkókat, tudom, menthetetlen vagyok.) És mégis, mikor kiderült, hogy mégsem olyan rossz, mint amilyennek elsőre tűnt, nemhogy csalódtam volna, hanem még rokonszenvesebbé vált. A menő, elérhetetlen fiúból egy létező embert formáltál ezzel az átalakulással, amit csak dicsérni tudok.
Meglepőek a hangulatingadozásai, de izgalmassá, valamint kicsit ijesztővé teszik. Voltak olyan kirohanásai, mikor én Nica helyében sírva menekültem volna el. (Neeem, egyáltalán nem vagyok érzékeny.) De mégis, amit a legjobban kedvelek benne, az őszintesége, a szókimondósága, és a világlátása. Kicsit saját magamat ismertem fel benne, ami furcsa, mert eddig mindig csak lány szereplőknél tapasztaltam ezt. Tetszik, hogy pontosan tudja, hogy milyen ő maga, milyen Veronica, és hogy alapjában véve mit akar.
Kyle: az első gondolatom az volt róla, hogy túl kedves. Ilyen ember nem létezik, biztos, hogy sántikál valamiben. Egy normális srácnak, ha randira hív egy lányt, aki bunkón elutasítja, majd pár perccel később mégis igent mond, nem az lenne az első reakciója, hogy örül, amiért mégsem kapott kosarat, hanem sarkon fordul, és addig menekül, míg lehet. A második gyanús jelenet akkor volt, mikor edzésre hivatkozva lemondta a randit, és még csak másik időpontot sem kért. Aztán egyre közelebb kerültek egymáshoz, már kezdtem megkedvelni a srácot, és már nem gyanakodtam rá annyira, mikor újra felültette a lányt. Ezután Nica mégis megbocsátott neki, amit nem igazán értettem. Ezúttal az ő hibája volt, berúgott ahelyett, hogy vele lett volna! Minimum egy pofont szúrós pillantást megérdemelt volna. Ja, és nem tetszik, hogy Ronnie-nak hívja Veronicát. Nem illik hozzá, túl fiús. (Team-Alex!) De azért a csókjelenetnél olvadoztam egy kicsit. Nagyon.
Angel: illik rá a neve, igazi angyali teremtés. Jó barát, mindig ott van, ha szükség van rá, és Veronica rossz jelleme mellett üdítő egy ilyen kedves karaktert is látni. A kedvencem angeles jelenetem az volt, mikor felpofozta Alexet. Bár mikor összevesztek Nicával, és azt mondta neki, hogy sosem lesz jó barátnő, nagyon ledöbbentem. Ez valahogy nem illett a személyiségéhez, hiszen korábban mindenhez pozitívan állt hozzá, ezzel azonban ott ütött a legjobb barátnőjének, ahol a legjobban fáj.

Kedvenc részek:
    1. az „elleninterjú” az ötödik fejezetben. Ez volt az a pillanat, mikor eldöntöttem, hogy márpedig én Alexet nagyon bírom, és ő az egyetlen, aki jobbá teheti Nicát, elérheti nála, hogy ne ítélkezzen mások felett olyan könnyen.
   2. Alex és Nica veszekedése a hatodik fejezetben. Aranyosak voltak, tisztán látszott, hogy nem közömbösek egymásnak, csak épp nem ismerik be.
   3. mikor Alex és Nica kibékülnek, és a lány bevallja, hogy valójában kedveli a fiút. Ezután a beszélgetés után már nem volt olyan ellenszenves a lány, mint korábban.
   4. a macis mese, annak mondanivalója, és a pizza evés. (Hogy lehet az, hogy se a kukoricát, se a gombát nem eszi meg?! Jaj, éhes lettem.)
   5. mikor Alex azt mondta Nicának, hogy szereti. Ekkor hangosan felkiáltottam, hogy IGEN! VÉGRE! Ez csak azért ciki, mert már hajnali fél egy van. Bocsi, anya, csak olvasok.

Család:
A szerelmi főszál mellett helyet kap a történetedben a család is, amit igencsak egyedinek ábrázoltál. Az első ilyen jelenet ugyebár az anya-lány között zajlott, amiből megtudhattuk, hogy egy gazdag csemete a főszereplő, akinek a szeretetet drága cuccokkal próbálják pótolni. Az anya inkább tűnt divatmániás csitrinek, mint felelősségteljes anyának egy tizenéves lánnyal, amire elsőre csak a homlokomat ráncoltam, és vártam, hogy mi jön még.
Ezután a hatodik fejezet családi vacsorája következett, egy újabb homlokráncolós rész egy kedves menjafrancba felkiáltással. Itt megint csak azt érzékeltem, hogy Nica mennyire… hát, furcsa. Bár én pont az ellenkező végletbe tartozom, egy olyan családba, ahol a szeretet magától értetődő, de a pénz már kevésbé, ezért minden apró ajándéknak örülök, így nehéz megértenem egy hozzá hasonló lányt, de a jelenet még így is túl furcsa nekem. A baráti körömből, vagy akár a tágabb ismeretségeim közül se tudnék olyan embert mondani, aki egy felajánlott autóra fintorogni kezdjen, olyat meg pláne nem, aki emiatt még ki is akad, és elmegy otthonról. (Szó szerint véve. Meg talán egy kicsit képletesen is.)
A kilencedik fejezetben megint megemlítetted a témát. Ekkorra már sejtettem, hogy Veronica zárkózottságának oka a szüleivel való kapcsolatában rejlik, és mikor Angel nyíltan rákérdezett erre, rögtön felcsillant a szemem, hogy végre valamit megtudunk erről. Aztán semmi. Gondolom szándékosan nem fejtetted ki a beszélgetésüket, mert továbbra is titokban akartad tartani a lány múltját (hiszen a cím is erre utal, hogy titkai vannak, mégsem fedheted fel őket rögtön), de ekkor már kezdtem türelmetlen lenni. Még egy apró morzsának is örültem volna, amit tovább tudok kombinálni, de ez sajnos elmaradt.
Meglepett, hogy Nicának korábban volt köze a hokihoz, hiszen ezt korábban egyáltalán nem említetted (vagy legalábbis nekem elkerülte a figyelmemet). Ez egy újabb morzsája volt a vele történteknek, de továbbra is úgy éreztem, hogy még mindig nem teljes. Oké, az apja mindig elráncigálta őt a hokimeccsekre – ez azért nem annyira nagy trauma. A baleset, amit látott, az már inkább, de továbbra is az az érzésem, hogy ez még nem minden.
Tizennegyedik fejezet, újabb mozzanat. Azt hiszem, kezd minden a helyére kerülni. Nica anyja nem akarta a lányát, és ezt gyakran éreztette is vele, így már érthető a zárkózottsága. Viszont emlékszem korábbról egy utalásra, hogy a szülei között sem volt minden rendben régebben, erre továbbra is kíváncsi vagyok.
A huszadik fejezetben tetszett az autóvásárlós jelenet, ezzel bebizonyítottad, hogy csakúgy, mint minden másban, a családjában sem olyan fekete-fehér minden, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

Mondanivaló:
Bár az elején féltem, hogy egy átlagos limonádéval lesz dolgom, a történet előrehaladtával megbizonyosodtam arról, hogy ennél a szintnél te bőven többet gyújtasz. Pozitív és negatív tulajdonságokkal egyaránt felruházott karaktereket alkottál, akik folyamatosan változnak, próbálnak jobbak lenni, de ami a legfontosabb, megismerni önmagukat. Alex és Nica sokban hasonlítanak egymásra, de ebben a megismerésben más szinten állnak: a fiú tudja, hogy milyen, csak azt nem, hogyan kellene változtatnia, míg a lány csak most ismeri meg önmagát. Számomra ez a történet azt üzeni, hogy merjünk önmagunk lenni, mert csak úgy lehetünk igazán boldogok. Ha kizárunk másokat az életünkből, ha szándékosan eltaszítjuk azokat, akik kedvesen viszonyulnak hozzánk, mi leszünk azok, akik a legtöbbet veszítünk.


Bár már a kétezer szót is meghaladta a kritikám, még mindig úgy érzem, hogy rengeteg mindent tudnék mondani a történetedről. Nem érzem azt, hogy hasznos tanácsot tudnék neked adni, legfeljebb egyet: írj mindig így, sose adj lejjebb a színvonalból, mert ez úgy jó, ahogy van. Ja, és hozd össze Nicát és Alexet. 


2 megjegyzés:

  1. Kedves Szimy!

    Ne haragudj, hogy ennyi ideig tartott, míg sikerült végre eljutnom odáig, hogy köszönetet mondjak a kritikádért. De tényleg nagyon hálás vagyok érte!
    Nem, nem szeretnélek azzal terhelni, hogy a többiről is írj még nekem, de persze, ha szívesen csinálod, akkor nagyon örülnék neki. :)
    Jólesik, hogy a prológusom ennyire elnyerte a tetszésedet, és amit az első fejezetről mondtál, azzal teljesen egyetértek. Ezt elég sokszor megkapom, és az igazat megvallva én is éreztem, hogy talán ez így nem olyan jó, éppen ezért tervezem is az újraírását.
    Én sem találkoztam még személyesen ilyen szülővel, de elég sokat hallani manapság, hogy a szülők elhanyagolják a gyerekeiket ilyen meg olyan dolgok miatt.
    Borzasztóan boldog vagyok, amiért azt gondolod, hogy sikerült bele váratlan fordulatokat vinni, ugyanis néha attól félek, hogy túlságosan kiszámítható az egész.
    Igen, a legtöbben ezt gondolják Veronicáról, de veled ellentétben a többiek ezen a véleményen is maradnak és meggyőződésük, hogy ez csak egy újabb Reni másolat.
    Nica azért nem akart autót, mert a szülei nem azért vették volna neki, hogy boldog legyen, hanem hogy ezzel is villogjanak, hogy nekik annyi pénzük van, hogy a még a lányuk is a legmenőbb kocsit kapja. Ezen akadt ki Nica, nem azon, hogy a szülei autót akarnak venni neki. Nem akar olyan ajándékot, amit csak azért kapott volna, hogy felvágjanak a vagyonukkal.
    Nem, nem az volt a trauma neki, hogy hokimeccsekre kellett járni, sokkal inkább, hogy erőszakkal. Nem érdekelte az apját, hogy nem szeretné. Mert ő azt akarta, hogy igenis köze legyen a lányának a hokihoz. Ez volt a trauma. Meg ugye a baleset.

    Nagyon szépen köszönöm, hogy mindezt leírtad nekem!
    Ölel,
    M. Mircs

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szívesen írtam a kritikádat, remélem, találtál benne hasznosat. Én egyáltalán nem gondolom kiszámíthatónak, mert még ha eszembe is jutott, mi lehetne a folytatás, az sem valósult meg soha. Az pedig eszembe se jutott, hogy Veronica hasonlítana Renire (bár mindkét karakternek vannak idegesítő jellemvonásai, nem ugyanazok), hiszen a történet is teljesen más.
      Az autós jelenetet értettem, csak megérteni nem tudtam. Gondolom, túl idegen számomra egy olyan világ, ahol abból is problémát lehet csinálni, hogy valaki mindent megkap. Ettől persze még lehet reális.
      Köszi a magyarázatokat, megyek is olvasni a folytatást :)

      Törlés