Kritika #5: Szerelem szárnyán

Sok idő után végre itt a következő kritikám, Astrid Haynes Szerelem szárnyán című blogja. Ez az első, hogy egy novellás bloggal találkozom, ezért először nem is tudtam, hogy kezdjek hozzá a kritikához, hiszen a szempontok is mások, mint amiket általában figyelni szoktam. Végül úgy döntöttem, külön-külön véleményezem mindet, remélem, így megfelel.

Mielőtt azonban belekezdenék a kritikába, egy dolgot még megjegyeznék: bár ismerem az így neveld a sárkányodat mesét, a szereplőkre alig emlékszem, de kíváncsivá tettél, mert nem gondoltam volna, hogy ebből is lehetne fanfictiont írni.

Történet:

Tehetetlenség:

Ebben a novellában Asztrid szemszögéből olvashatunk egy romantikus részletet Hablattyal, aki valahova menni készül. Bár novelláról van szó, szerintem mindössze ennyi mégiscsak kevés alapötletnek, pláne úgy, hogy ezt sem dolgozod ki teljesen.

Nekem úgy tűnt, az érzelmekre helyezed a hangsúlyt, pontosabban Asztrid hisztizésére fájdalmára, aki épp azzal próbál megbirkózni, hogy két évig nem láthatja majd a szerelmét. Ezt úgy-ahogy sikerült is átadnod, értem, hogy szomorú, de egy idő után kezdem úgy érezni, mintha a lány azt hinné, hogy a szerelme halálos beteg/halálba indul, pedig csak elmegy. Valamikor vissza is fog jönni, neki csak várnia kell. Néhány mondat erejéig még rendben lenne, de egy egész novellát szánni a szenvedésére már sok.

Ahogy már korábban említettem, az alapötlet nincs kidolgozva. Csak annyit árulsz el, hogy Hablaty valahova el fog menni, és hogy ez valamiféle viking hagyomány, de mégis micsoda? Asztrid miért aggódik annyira miatta? Miért nem megy vele, ha annyira hiányolni fogja?

Emellett több lényeges elem is hiányzik a történetből. In medias res kezded, ami sokszor jó választás, hiszen rögtön az izgalmakkal indítasz, ezután azonban mindig kell egy kis visszatekintés, hogy megtudjuk az előzményeket, amiket a legelején kihagytál. Csakhogy te ezt kihagytad, így végig olyan érzés volt, mintha az egész novella csak lógna a levegőben. Bár a szereplőket meghatároztad, a helyszínt nem, se a napszakot, se… hát, nagyjából semmit. Amit kapunk, az két búcsúzkodó szerelmes, semmi több.

Ha jól emlékszem, a mesében Hablaty kicsit szerencsétlen, de alapjában véve kedves, bátor fiú, míg Asztrid tipikus kemény csaj, aki mindenben a legjobb. Ez a novellád alapján nem jött le, már csak azért is, mert a lányt túl gyengének mutattad. A mesebeli Asztrid sosem csapott volna le ekkora hisztit, inkább torkolt volna az egész egy veszekedésbe (szerintem). Az egyetlen, amit jól eltaláltál a személyiségével kapcsolatban, az utolsó mondata, a fenyegetés, miszerint ha a fiúnak bármi baja esik, megöli.

Összességében tehát azt mondanám ezt a novellára, hogy inkább hasonlít egy regény részletére, mint egy különálló novellára. Nincs szigorúan véve eleje, se vége, a konfliktust felveted, de nem oldódik meg, tetőpontot hiába keresek, nem találok. Az alapötlet jó lenne, de többet is ki tudtál volna hozni belőle.

Rég nem várt találkozás:

A cím alapján az volt az első gondolatom, hogy ez biztos az első novella folytatása lesz, mivel abban ugye búcsúzkodtak, így ebben bizonyára újra találkoznak. (Aztán rájöttem, hogy ezzel kapcsolatban tévedtem.)

Az első, ami feltűnt a novellával kapcsolatban, hogy szemszöget váltottál. Ez jó, hogy nem mindig egyhangúan ugyanannak a karakternek a nézőpontjából írsz, és már rögtön az elején jelezted is ezt azzal, hogy Asztridot szólították meg, így nem engedted, hogy az olvasók összezavarodjanak. Ez azonban csak az első néhány bekezdésig tartott, utána ugyanis megint szemszöget váltottál – egy rövid novellában ötször! Kettő még azt mondanám, rendben van, háromnál már elbizonytalanodnék, ötnél már teljes a képzavar. Kétszer kellett elolvasnom ahhoz, hogy rájöjjek, mikor ki beszél. Ha jól vettem ki, a sorrend: Hablaty, Hablaty apja (nem emlékszem a nevére), Hanna, aztán megint Hablaty, végül újra Hanna. Azt javaslom, hogy ha ilyen sok szemszögből szeretnél írni, próbálkozz meg az E/3-mal, vagy ha mindenképp ragaszkodsz az E/1-hez, írd ki, hogy mikor ki beszél. Ezzel nagyon megkönnyítenéd az olvasóid dolgát. A második részben szerencsére hanyagoltad a nézőpontváltásokat, így az jóval érthetőbb is volt.

A Tehetetlenség című novelládnál említettem, hogy hiányolom a cselekményeket, így ehhez is úgy kezdtem hozzá, hogy tartottam attól, itt is hasonlít kell tapasztalnom. Kellemesen csalódtam, ebben a novellában sokkal több történés és izgalom volt, emellett a részletekre is jobban odafigyeltél. Egyedül egy dolog volt, amit nem fejtettél ki, pedig fontos lett volna, mégpedig az, hogy Hanna miért hagyta el az otthonát, és min veszett össze a családjával. Mivel ezt nem tudjuk, így az sem teljesen érthető, hogy Hablaty miért volt olyan ellenséges eleinte, majd miért enyhült meg olyan gyorsan, anélkül, hogy a nővére bármit tett volna a kiengesztelése érdekében.

Hablaty személyisége itt megint teljesen más volt. Ahogy a Tehetetlenségnél írtam, hogy Asztridot túl hisztisre formáltad, úgy itt a fiút is. Nem tudom, milyen korban lehet, ugyanis ezt nem említetted (csak korábbról emlékszem egy 19 évre), de a sértődött nyafogása egy általános iskolás szintjéhez illik.

Tetszett, hogy a főszál mellett bevontad Hablaty és Asztrid kapcsolatának nyilvánossá tételét is, bár nagyobb visszhangra számítottam. Az apa annyival elintézte, hogy „de jó, majd később megbeszéljük” aztán nem beszélték meg, az ikrek pedig ámuldoztak egyet rajta. (Ez volt egyébként a kedvenc jelenetem, sajnáltam is, hogy olyan gyorsan lezártad).

Az őrült:

Ezt véletlenül kihagytam, és a Rég nem várt találkozást olvastam előbb, de mivel nem kapcsolódnak egymáshoz, így végeredményében mindegy. Az eddigiek közül ez tetszett a legjobban: a többihez képest logikusan építetted fel, volt eleje és vége, konfliktusa és megoldása, tehát egy kerek történetet alkottál. Gratulálok hozzá! Na, de nézzük részletesebben.

Az elején nem tudtam, mire akarsz kilyukadni. Asztrid és Hablaty még csak barátok, végzik a dolgukat, aztán mikor edzésre kerül a sor, Takonypóc megpróbálja megölni Hablatyot. Bár először csak annyit árultál el, hogy azért támadt rá, mert elvette a szerelmét, és csak a legvégén árultad el, hogy Asztridról van szó, elég kiszámítható volt, valamiféle csavar kellett volna bele, hogy ne legyen ennyire nyilvánvaló.

A harcjelenetnél meglepett Hablaty profizmusa, ahogy mindenki mást is a „nézők” közül. Bár nagyon menő volt, szerintem nem tanácsos csak úgy kiemelkedően jó tulajdonságokkal felruházni egy karaktert, mert így az olvasók számára könnyen ellenszenvessé válhat (Mary Sue effektus).

A végét jól megoldottad, hogy Hablaty végül felépült, és Takonypóc csak a távolból figyelte őket. Azonban ez felvetett bennem egy kérdést: ha valaki dühöngeni kezd, és majdnem megöl valakit, azt nem kellene megbüntetni/börtönbe zárni, vagy ki tudja, mit csináltak ilyenkor a vikingek? Egy dologban biztos vagyok: nem hagyják csak úgy mászkálni.

Soha nem várt szerelem:

Ebben a rövid kis novellában egy újabb Hablaty-Asztrid jelenetet olvashatunk, egy randi részletét a lány szemszögéből. Az elején egy harmonikus képpel indítottál, ami ha nem lett volna helyesírási hibákkal és szóismétlésekkel, nagyon szépnek mondhatnám.

Ahogy az már korábban is előfordult, itt sem tudtam rögtön megállapítani, hogy kinek a szemszögéből olvasok, csak mikor törékeny virágszálként aposztrofálta magát, akkor jöttem rá, hogy Asztridéból.

A novella kifejezetten aranyos volt, de továbbra is az az érzésem, hogy mint a legelső (Tehetetlenség), ez is inkább egy regény kiragadott részének felelne meg, nem egy önálló műként – ahhoz túl kevés információt adtál meg. Oké, együtt vannak, de hogy jöttek össze? Ha jól emlékszem, az előző novellában még csak barátok voltak, azelőtt meg szerelmesek… Akkor hogy vannak időrendben? Néha úgy érzem, kötődnek egymáshoz a  novellák, az egyikben utalást teszel a másikra, máskor viszont egyáltalán nem tudom hova tenni őket. Ez az utóbbi kategóriába tartozik.

Szerelem első látásra:

Ezúttal egy hosszabb novelláról van szó, és ehhez mérten jobban ki is dolgoztad. Átalakítva a mesét Asztridot eredetileg egy távoli vidékre helyezted, ahonnan új lányként kerül a szigetre, és persze Hablatyot kapja idegenvezetőnek. Tetszett, hogy eltértél a mesétől, kifejezetten jó ötletnek tartom. Vicces volt, ahogy a fiúk rögtön kiszemelték maguknak Asztridot, és hogy Hablaty tőlük eltérően nem akart nekiesni szegény lánynak.

Ez a novella tehát megint jobban sikerült, az egyetlen problémám a realitással volt, ugyanis a két főszereplő úgy viselkedett, mintha már ezer éve ismerné egymást, nem volt meg bennük az az idegenekre jellemző enyhe távolságtartás. Úgy beszéltek egymással, mint akik már tudják, megbízhatnak a másikban, és mindent elmondhatnak egymásnak, holott ezt semmi nem indokolta.

Az éneklés jó ötlet volt, a megvalósítása már kevésbé. Miért angolul írtad a dalt? Nem tudom, hogy te találtad-e ki, vagy valahonnan bemásoltad, mivel nem volt erre semmiféle utalás (pedig kellett volna, főleg, ha valahonnan idéztél). Emellett pedig felmerül az a probléma is, hogy mi van, ha egy olvasód nem tud angolul? Az semmit nem ért a szövegéből. Vagy eleve magyarul kellett volna írnod, vagy fordítást mellékelni hozzá (rögtön utána zárójelben, vagy lábjegyzetként).

Igen:

Ugrottunk az időben, Asztid és Hablaty esküvőjéről olvashattunk. Ami a legjobban tetszett benne, az a hangulat: megint sikerült egy harmonikus, kedves légkört megteremtened, egy világot, ahol minden szép és jó, és tudod, hogy semmi rossz nem fog történni. Még ha nem is teljesen reális, egy mese fanfictionjánál ez megengedhető, és kifejezetten megnyugtató is.

Ha egy szóval kellene jellemeznem a novellát, azt mondanám rá, hogy aranyos. Tetszett Asztrid bizonytalansága, és hogy még az is eszébe jutott, hogy jó lenne nem elesni. Kőfej beszólását kicsit túlzásnak éreztem, ennek indoklását meg még inkább. Ez valahogy megtörte azt a hangulatot, amiről az előbb áradoztam.

Kicsit hiányoltam ebből a részből Hablatyot. Hiába szerepelt ő is, és állt végig a lány mellett, semmi szerepet nem kapott, és egy idő után olyan volt, mintha ott sem lenne.

Skrill veszély:

Eddig ez a novella tetszett a legjobban. Jól bevezetted a hétköznapok említésével, majd a skrill bemutatásával, keresésével... Sikerült egyre nagyobb feszültséget keltened, míg a végén a fordulatot is tökéletesen tálaltad, hogy egy lányról van szó, nem egy sárkányról. Remélem, később még szó lesz arról, hogy ki ez a lány, és miért hitték őt sárkánynak. (Talán alakváltó?)

Minden elismerésem, remek novella volt! És pont azért, mert ez volt eddig a legjobb, nem is tudok mit kiemelni belőle, ami nem tetszett volna – sajnálom, amiért erről ilyen keveset tudtam írni.

A szívemben élsz tovább:

Már a címből sejtettem, hogy ebben a novellában szerepet fog kapni egy olyan személy, aki már nem él, és csak remélni mertem, hogy nem valamelyik fő karakter. Szerencsére nem így volt, bár Asztrid életében Gus bizonyára fontos szerepet tölthetett be.

A kezdete nagyon tetszett, ahogy Asztrid visszaemlékezett a támadásra, sikerült jól leírnod, ahogy az utána következő, szomorú részek is jól átjöttek. Egy dolgot azonban nem teljesen értek: egy korábbi novellád arról szólt, hogy Asztrid 19 évesen költözik Hibbant-szigetre, itt viszont azt írtad, hogy már hatéves koruk óta ismerik egymást Hablattyal. A mesében az utóbbi valósult meg, itt pedig te is visszatértél ehhez a változathoz. Igaz, hogy novellákat írsz, de szerintem itt is fontos, hogy törekedj a következetességre: ha valamit állítasz az egyikben, azt ne változtasd meg a másikban.

Összegezve:

A novelláid eltérő színvonalúak, és ez nem csak időrendi különbségeket jelent (vagyis nem csak azt, hogy ahogy többet írtál, sokat fejlődtél, bár ez is igaz, és később majd részletesebben ki is térek rá), hanem azt is, hogy vannak olyan témák, amiket egyszerűen jobban meg tudsz ragadni, élethűbben meg tudsz ragadni.

A legjobban az akciójelenetek, az izgalmas, kalandos részek mennek neked. Ezekbe rendszerint jól bele tudtam élni magam, sikerült megfelelő feszültséget keltened bennük. Ami kevésbé sikerült eddig, az az érzelmek átadása. Valahogy nem tűnt igazinak az a boldogság, az a szerelem, amit írtál. Olvastam, és nem éreztem azt, hogy igen, ők tényleg nagyon odáig vannak egymásért. Hiszen attól, hogy mondod, még nem lesz igaz, cselekedetek kellenek, amik bizonyítják, gondolatok és viselkedésbeli ingadozások – ezek nálad hiányoztak.

Fogalmazás:

Az első és (eddig) utolsó novella között rengeteg különbség van, látszik, hogy közben sokat fejlődtél. Az elején számos hibát elkövettél (helytelen párbeszéd, szóismétlések, helyesírási és elírási hibák), de ahogy haladtam a történettel, ezek száma radikálisan megcsappant. Éppen ezért nem fogok kitérni azokra a hibákra, amiket az első novelládban elkövettél, mindössze annyit ajánlok, hogy nézd át őket, amint időd engedi, mert biztos vagyok benne, hogy a mostani tudásoddal magadtól is fel fogod fedezni őket.

Néhány hiba az utolsó novellából:

árkány → egy s lemaradt az elejéről.

 - Mert hiányzik a bátyám. - szipogtam. → a bátyám után nem kell pont.

- Picit. - válaszoltam. → a picit után sem.

Felületesen átnézve ezek voltak a legszemetűnőbbek: az első csak elírás, a párbeszédnél viszont figyelj oda, hogy ebben az esetben nem kell kitenni a pontot.

Sok sikert a továbbiakban, remélem találtál használhatót a kritikámban.